Zöldszemű szörnyeteg. Hmmmm, annyit emlegetjük, de tudjuk-e miről is van szó?
Egyfajta félelem? Sokan úgy definiálják, hogy önértékelés hiánya és félelem attól, hogy elveszíthetünk valakit.
No de mitől is félünk igazán? Amikor zöldszeművé válunk fel sem merül bennünk, hogy bármi másra kellene figyelnünk és hagyjuk, hogy gondolataink közé kússzon az alattomos kígyója majd szép lassan feleméssze az ember testét-lelkét míg végül a kapcsolatunk visszafordíthatatlanul romokba zuhan. Egyre nagyobb tátongó szakadék nyílik a képzelet és a realitás között, amibe végül általában saját magunk esünk bele.
Hogyan lehet megszabadulni tőle, kiírtani magunkból a szörnyet? Ha egyáltalán lehet. Mert olyan ez, mint a gödörrel teli utca...ha azt szokjuk meg és egyszer csak besétálunk egy kátyúmentes utcába. Mit csinálunk az új helyzettel? Na mit? Először próbáljuk megkeresni a jó öreg megszokott gödreinket, hiszen azt az utcát ismerjük. A gödröset. Keressük, keressük a gödröket, majd bepánikolunk, kétségbe esünk, végül fogunk egy ásót és elkezdjük ásni a gödröket. Ássuk, ássuk a gödreinket, mert mi csak a gödrös úton tanultunk mg járni, nem tudjuk hogy kell egy sima úton végigmenni. Nincsenek meg jól ismert kapaszkodók, félünk. Addig ásunk szorgosan, ameddig szép lassan ementáli sajttá változtatjuk életünk utcáját.
Így van ez a féltékenységgel is. Addig-addig fürkésszük párunkat megpróbálva birtokolni őt és kontrollálni minden lépését, ameddig minden energiánkat felemésztjük és belepusztulunk. A tévedés pedig a mi fejünkben van, mégpedig az, hogy nem veszíthetjük őt el, hiszen nem is birtokolhatjuk. Társunk nem egy tárgy. Élő eleven hús és vér ember érző lélekkel. Megőrzésre megkaphatjuk, hogy vigyázzunk rá és ápolgassuk, de soha nem birtokolhatjuk, ahogy minket sem birtokolhat senki.
A szeretet, a szerelem jó eseteben másról, a másikról/másiknak szól. A társunknak. A birtoklási vágy és a féltékenység viszont azt gondolom, saját magunk szeretetéről szól.
